|
Kopka János
Kopka János
Születésnapom
margójára
Mostanában,
amikor családom, barátaim, jó ismerőseim eszembe
juttatják koromat, s megkérdezik milyen érzés
nyolcvan évesnek lenni, eszembe jut az író- és
emberóriás, Lev Tosztoj egy mondata, válaszul az
őt meglátogató Gorkijnak; miszerint szomorúan
éli meg, hogy bár írt számos regényt
(köztük a legnagyobbakat, a Háború és
békét, az Anna Kareninát – A szerk.),
amelyeket olvasott szerte a nagyvilág, az emberek mégsem
lettek boldogabbak általuk.
Közel
sem akarom a magam nyolc évtizedét összehasonlítani
az oroszok nagy írójáéval. Csupán
elgondolkodtat, magam is leírtam milliónyi betűt,
hittem egy időben, hogy amit csinálok, az bármilyen
picinyke lépésekkel is, előreviszi akár a mi
szűköcske világunkat. Később, ahogy telt az idő,
mindinkább lett okom a szerénységre. Különösen,
hogy egyre többször adtam igazat Tolsztoj grófnak.
Meg persze, a saját, megélt tapasztalatomnak.
Magam
is megéltem a háborút. Szorosan vett
rokonságomból hatan vonultak be katonának,
előttem mentek a keleti frontra, s hosszú fogságot
követően, szerencsésen épen jöttek haza.
Tanúja lehettem előtte a nyíregyházi Hősök
terén az egykori ezredbúcsúztatásnak.
Nemzetiszín papírzászlócskámat
lobogtatva hittem Szohor polgármester úr szónoklatának,
hogy apám és nagybátyáim igaz ügyért
és győztesen térnek majd haza a „minden út
legszebbjéről”, a Hadak útjáról.
Láttam és hallgattam aztán a doni katasztrófa
„lefestését” a győztesektől, akik
megúszhatták a poklok poklát, akik az egyszerű
katona bölcsességével azokat nevezték
győzteseknek, akik megmaradtak.
Ott
voltam a Kossuth téren is, amikor a kormányzó úr
őfőméltóságát vártuk: fogadta a
nyíregyházi huszárok maradékát.
Tanúja lehettem anyám keservének, amikor
nagybetegen megosztotta velem a legnagyobb fájdalmát:
miből fogunk kenyérkereső nélkül megélni?
Tizenkét évesen bekövetkezett anyám
temetése. Másnap jött a kéményseprő
egy szegényes papírra nyomott, ma is pontosan idézhető
naptárszöveggel: „Ködös, havas január
van, / az emberek áznak, fáznak, / indulj, kéményseprő,
vigyél / szerencsét a bús világnak!”
1945
elejét írtuk akkor. Sorba álltam a hadi pékség
előtt a téglalap külsejű fekete kenyérért.
Ma is előttem van a szovjet tiszt könnyező arca, aki
petróleumlámpánk pislákoló
fényénél siratta elvesztett családját.
Láttam majd a Tiszától a kórházba
került, onnan meg a temetőbe szórt orosz és román
katonákat, s az innen málenkij robotra vitt szomszédot.
Láttam a haláltáborokba hurcolt zsidó
ismerőseink közül a legszerencsésebbeket is, akik
hazajőve még hónapok múltán is várták
szüleiket, testvéreiket – mindhiába.
Közben
megtanultam Karády Katalin frontra üzent édes bús
dalait, előttem pattogott a német század indulója
Erikájukról, s nemsokára az oroszok nótáját
Katyusáról.
Húztam
a katolikus templom harangjait, ministráltam ugyanott és
a temetőben. Romot takarítottam a vasútállomáson,
s csak apai engedélyem híján nem lettem
misszionárius-jelölt. Pedig szerettem volna világot
látni! Hittem és vallottam az imakönyvben
leírtakat, különösen ezt a mondatot: „…
és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen
mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…”
Peregtek
az évek. Jöttek-mentek az iskoláim, a nem csupán
tanítók és tanárok, hanem a
tanítványaikat saját gyermekeik gyanánt
szerető nevelők.
A
tanulás előtti, utáni munkából is
megkóstoltam sokfélét. Kifutóként
szaladtam a virágkosarakkal, öt szál cigarettával
is oda-vissza négy-öt kilométert. Megismerkedtem a
faluval két nyáron is, cséplési ellenőri
státuszban. Egy kihagyott iskolaév alatt öntőtanulóként
betegedtem meg Csepelen, a Rákosi Művek nehézfém-öntődéjében.
Így tértem vissza szülővárosomba, a
városháza alatti könyvesboltba,
segédraktáros-eladónak. A legérdekesebb
foglalatosságom mégis a Tavasz utcai Méh-telepen
talált rám: lópatát és olajos
rongyot válogattam, bekötött orral. Miközben
frissen kinevezett munkáskáder igazgatónk szép
szöveggel bíztatott minket a haza e szolgálatának
nemes voltára.
Tanulás
tovább, majd az újságírás, ha azt
annak lehetett nevezni. Munkaverseny, begyűjtési és
egyéb verseny, új sikerek napról-napra…
Később jöttem rá, hogy „nem ezt a lovat
akartam…” Várni kellett jó darabig, míg
ez is elmúlt, s jöttek a kedvemre valóbb hetvenes,
nyolcvanas évek.
Most,
hogy visszapergetem az egykor már matuzsáleminek
nevezett koromat, tudom, sok mindent másképp
csinálhattam volna. Utólag persze minden egyszerű.
Bizonyosan tévedtem, nem is keveset, de úgy hiszem,
jóvátehetetlent soha. A magam módján jót
akartam: bármilyen apró lépésekkel,
mindig mentem – sokakkal együtt előre. Épült-szépült
az ország, gazdagodott, emberibb léptékű lett a
nyíri tirpák főváros és környezetének
élete, mind elfogadhatóbb közegben.
Nem
bántam-e meg, hogy úgy alakult az életem, ahogy?
– kérdezték a minap unokáim. Mit
válaszolhat egy szegény fuvaros gyermeke nekik, hogy
értsék is, s megértsenek mindent, ami nyolcvan
esztendő első öt évét követően történt
– azóta emlékszem a háborúra és
a békére? Van, amit bánok, de a legtöbb
velem történtet természetesnek tartom. Ez volt az
én történetem másokkal-sokakkal együtt.
Az események közötti rosszat se bánom, hiszen
nincs olyan rossz, amit jó nem követ, és különben
is abból lehet igazán tanulni. Mit mondhatok nekik, mit
hagyhatok rájuk mindenekelőtt például, hasznos
örökségül?
Azt,
hogy a tisztességet, a becsületet nem pótolhatja
sem vagyon, se pénz, se gazdagság. Hiszen akárcsak
az élet, minden mulandó. A dicsőség semmit sem
ér, amire családom, sok jó ismerősöm,
riportalanyom megtanított – hála barátságunknak,
tanulságos életüknek, példájuknak.
Ha erőmből telik, leírom a tőlük – hat évtizedes
hírlapírói munkám során –
„ellopott” bölcsességeket. Kis csokorba
kötve: mértékletesség mindenben,
elégedettség azzal, ami nekem adatott, amit
kitartó munkával voltam képes megszerezni, s
végül, de nem utolsósorban szeretet,
ami nélkül nem sokat ér az élet. Kevés,
nagyon kevés, ha az ember csak mormolja az igét a nap
minden órájában, ha nem cselekszi az abban
leírtakat.
Ezeket
szeretném még megosztani unokáimmal és
mindazokkal, akikkel együtt próbáltuk megjavítani
ezt a kilencvenhárom négyzetkilométernyi hazát.
S még annyit: maradjunk, legyünk bizakodók!
Tolsztoj gróf, sajnos, feladta. Bármilyen és
bármennyi gond és baj közepette mi ne adjuk fel!
Generációnk különösképpen
megszenvedte az életét, megérdemli a nyugalmat.
Ennyit
tudtam elmondani kedves szerkesztő barátaimnak, a
Nyugdíjasélet íróinak és
kedves olvasóinak.
|
Nyugdíjasélet
A szépkorúak kedvelt folyóirata, mely havonta jelenik meg. Tele hírekkel érdekességekkel.
Főszerkesztő: Erdélyi Tamás
Előfizethető a Szövetség irodájában
(1400 Ft éves előfizetői díj) - (A lap indulása: 1995. december)
Generációnk
A nyugdíjasok országos érdekvédelmi folyóirata
Linkajánló
|
